A „Legjobb”

Egyik délután a dugóban araszolva tartottunk haza az iskolából másodikos kislányommal. A megszokott csacsogás helyett nagy csend uralkodott az utastérben. A visszapillantó tükörben láttam, hogy kislányom búskomoran bámul ki az ablakon.

– Mi a baj? – kérdeztem.
– Semmi! – válaszolt, aztán megint csönd.
– Látom rajtad, hogy szomorú vagy. Mi a baj? – kérdeztem ismét.
– Hát tudod, anya, csak azon gondolkoztam, hogy én semmiben sem vagyok a legjobb.
– Ezt hogy érted?
– Petra és Blanka atlétika versenyekre járnak, Eszter úszóversenyekre, Gábor pedig versmondó versenyekre. És mindig nagyon jó helyezéseket érnek el. Évi és Lili pedig nagyon szépen tudnak olvasni és matekból is jók. Én miben vagyok a legjobb?

Leforrázva, némán ültem és azon gondolkodtam, hogy mi lehetne erre a legjobb válasz.

– Kicsim, te egy szeretetcsomag vagy. Bárhova mész, szeretet és jókedvet viszel. Odafigyelsz az emberek érzéseire, megvigasztalod őket, ha szomorúak, figyelsz arra, hogy mit szeretnének. Te ebben a vagy a legjobb.
– Ok, anya, értem én, de ezért nem tapsolnak meg és oklevél sem jár érte!

Valóban, milyen igaz, gyermekeink kiskoruktól kezdve – óvintézkedéseink ellenére –   versenyhelyzetnek vannak kitéve. Elég, ha csak körülnézünk a játszótéren. Szülők és nagyszülők próbálják túlszárnyalni egymást abban, hogy kinek a gyereke/unokája ügyesebb, okosabb, szebb. „Nézzétek, még csak 6 hónapos és már feláll…”, „Halljátok, még csak 8 hónapos és kimondja, hogy cica….”, stb. Jócskán hallani ilyen kijelentéseket. Ekkor még csak a szülő gondolkodik el, de az évek múlásával ezek a kijelentések a gyerekekben is tudatosulnak, így akartalanul is beszállnak a versenybe a „Legjobb” címért.

Az első igazi mérföldkő az iskola, ahol százalékokban, jegyekben mérik a tudást szigorúan alkalmazkodva a nemzeti alaptanterv előírásaihoz. Itt kezdődik ám csak az igazi verseny, kinek milyen a bizonyítványa, hány tárgyból kap dicséretet, milyen versenyekre jár, milyen helyezéseket ér el.

Barátnőimtől tudom, hogy a középiskolában még rosszabb a helyzet, ott már az iskolák is versenyeznek egymással. Főben járó bűnnek számít, ha egy gyerek valamelyik tantárgyból 4 osztályzatnál rosszabbat kap, mert rontja az iskolai átlagot. Mire elérjük a felnőtt kort, elhisszük, hogy csak a „Legjobbak” érnek valamit, legyen szó tanulásról, munkáról, családról.

Én is így gondoltam, de hosszú évek után végre rájöttem, hogy nem akarok a legjobb lenni. Vekerdy Tamás szavaival élve „elég jó” szeretnék lenni a családom és saját magam számára, versengés nélkül. Remélem, hogy kislányomat is sikerül megtanítanom erre. Hiszek egy szebb, emberibb világban, épp csak egy „kicsit jónak” kell lennünk ahhoz, hogy megteremtsük.

u.i.: Nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy kislányomat remek általános iskolai tanáraink kísérik az oktatás rögös útján. A gyerekeket saját fejlődésük alapján értékelik, sosem hasonlítják őket egymáshoz. Köszönöm ?

M. Zsuzsanna